[block title="Faludy I."]

1. Nem édeskés köztünk az óbor

Nem édeskés köztünk az óbor.
Lényed még mindig megigéz
s felemel. A huszadik év
után sem fogyunk ki a szóból.

Csendélet én, te hanglemez –
egykor féltem, de már nem félek,
megtanultam: az ellentétek
is összeláncolnak veled.

Nagy ritkán felújul rémálmom,
hogy egy névtelen állomáson
elvesztelek a ködös sínen.

Az ébredés mindig csodás,
bár jól tudom, hogy lesz egy ilyen
ködös, névtelen állomás.
 
 

2. Meditáció

Nem gondolkodás, mert az gyakran fájó
tépelődés, kegyetlen és kemény,
csak kép vagy látomás, amely magától
formálódik, és úgy lebeg elém:

szobor, szép nő, táj, jóbarát, kőszirtek,
virág, való vagy képzelt jelenet,
tűzfény tünt kandallókból, tenger – mindegy,
olykor változgat, olykor megremeg:

én mozdulatlanul lesem, szemlélem,
nem töprengek semmin se, de egészen
beleolvadok, szívom, teletöltöm

magam vele, de csak néző vagyok,
csendes, mohó néző – és ez a legnagyobb
öröm abból, hogy itt éltem a földön.
 
 

3. Nyugat Ausztrália

Szemem előtt egy bélyeg kering, száll két nap óta.
Gyermekkoromban láttam, régenvolt széria:
nagy hattyú úszik rajta, szelíd vizek hajósa
s alatta, vén betűkkel: WESTERN AUSTRALIA.

Ausztrália, múlt század! s már látom is a képet,
ekhós szekérsort sárban, sok ökröt és igát;
szakállas férfinépet, kik gyors ütemben lépnek
s öklükben meg-megrázzák az araszos pipát.

Irtásokon, mint balta, zuhan a fény ezüstje,
tóparton épül, kész is és oly csendes a ház,
akár a tengermélyben. Vasmacskalánc a füstje,
mely fel, a csillagflotta fényéig karikáz.

Viola taftruhában nők járnak. Mellük halmán
mint tengelyen a küllő, forog a sok gyerek.
Nagy, fémkeretű tükrök mélyén, mely mindig halvány,
nézik magukat néha; s alig öregszenek.

Újság kevés jár arra, a hír is lassan ér el,
nem tudják, Bismarck mit tesz s Khártumért ki hibás,
míg egyszer mégis megjön az első út, fehéren,
majd zöld zakóban sárga szakáll: egy távirász.

Lágy esti konyhatűznél ír gulyásfőzelék fő
s kinn birkák, mint a számum, és számuk egyre nő,
a zseblámpa csodáját hozzák meg Adelaide-ből,
a fiú vízipuskát kap s karmantyút a nő.

Nagyritkán összeülnek – az ünnep szent kiváltság –
füstös kocsmán, hol láncon lóg a petrol-világ,
s dörögve, hogy elcsukló könnyüket túlkiáltsák,
köszöntik a királynőt, az ősz Viktóriát.

Vén párok, kerti padon ülnek az alkonyatban
s a tavon, melyre már a nap búcsúfénye süt,
nagy hattyú jön fel s libben át, szinte mozdulatlan
s oly békés-boldog-büszkén, akár az életük.

S itt hirtelen megállok, ki magam tetten érem
s elfog a szégyen, lám, hogy két év rabság után
elég e zárka néhány pofonnal s rettegéssel
s máris futok a csábos, szép hattyú nyomdokán,
347

hogy én, egy ország ajkán nagyalvó Csipkerózsa,
feledtem, mi a hűség, az etika, a hír,
s álmomban ráfonódtam egy idegen karóra
és egy másik földrészre szöktem, mint pionír,

lettem alattvalója a holt Viktóriának,
magam is boldog hulla, nem élő pária
s homlokcsontomra hívtam szemergő glóriádat,
te porhanyós, szabad föld, Nyugat-Ausztrália!

Nem így, mondom s felállok vad mosollyal a számon,
melyet véresre rúgtak és némán szavalom,
hogy börtönben, rabláncon küzdök a zsarnok állam
ellen és rímeimben még holtam sem hagyom,

s hogy százszor újra kezdem, ha kell százszor hiába,
míg nem leszel szabad, szép s új otthonom, haza,
s ha megyek, látogatni megyek Ausztráliába,
de azt a boldog hattyút, azt elhozom haza.
 
 

4. Marrakech

A lég pezsergett, mint a vér,
piros port hengerelt a szél,
a rét homokja felforrt.
A föld, a fű, a táj, a tér
egyforma rézveres volt.

Egyetlen szín volt, egy kohó,
egy összefüggő katlan,
olvadt fém, izzó, fortyogó,
hetedhét ízig bosszuló,
és megszólíthatatlan.

Kávéját itta egy basa,
körötte ifjak lugasa,
s az utcán fénysüvegben,
mint látomások lovasa,
zihálva én ügettem.

Nem kelt egyetlen mozdulat,
rámnéztek, mint a várfalak,
hogy elzsibbadt a lábam,
s a tűzokádó indulat
lávát dobott utánam.

A vásár tompa dobzenén
forgott, mint őrült költemény,
nem lelt nyugalmat, álmot,
végetlen volt és csupa fény
és mindöröktől állott.

Túloldalt nyílt a temető,
sok-sok mezítlen, puszta kő,
hol nem kelt gyom, se bánat,
ki él, mondotta, nagyra nő,
ki meghal, fel nem támad.

S én szálltam mind e borzalom
között, mint szűz a lakzira
és zengtem: néked szól dalom,
ősotthon, bölcső, oltalom,
parázsló, szörnyű Afrika!

Fogadj be, vad föld, tar határ,
őrült középkor, vén batár,
hol minden újra éled,
hol tánccal dupláz a halál

Repültem. Fenn száz jégdarab
csúcsával – sok-sok késsel –
az Atlasz állt, az égmagas
s a láthatárra rátapadt
kéjgyilkos öleléssel.

Tetője kék volt, légüres.
És legfelül, egy jégüreg
szélén, a mélybe lesve
keresztbefont lábakkal ült a Rémület
s lenézett Marrakechre.
 
 

5. Chanson a párisi szépasszonyokról

Szeress brit dámát: régi lordok
utódját, szeplőst, kékruhást:
vagy norvég lánnyal lesd a fjordok
fölött az őszi szélzúgást:
szeress szír asszonyt: lassú tánctól
vonagló, lomha kéjű nőt,
sápadt, görög szajhát Bizáncból,
arany-termekben vénülőt:
szeress nagymellű, lágy flamandot,
ki untan s lagymatag mozog:
nem csókol asszony úgy a földön,
mint a párizsi asszonyok.

Keresd szláv hitvesed szemében
alkony táján a nagy talányt:
ölelj cigánylotyót a réten,
szeress arab nőt, perzsa lányt,
borulj sudár, fehér hasára,
mely hűs, akár a gyík hasa:
hágj fel Madonnád ablakára
lajtorján május éjszaka:
hajolj mór rabnőd íriszére,
hol zöldessárga fény lobog:
nem csókol asszony úgy a földön,
mint a párizsi asszonyok.

Utazz s hajózd be mind a tengert,
kutass fel messze népeket,
imádj kígyójárású berbert,
kívánj nagylábú németet:
várd hölgyedet brokátruhában
Toledó őszi lombja közt,
vagy kurtizán a Szuburában
forgasson tejszín combja közt:
szeress zsidólányt, búst és édest,
mint május éji ó-borok:
nem csókol asszony úgy a földön,
mint a párizsi asszonyok.

[/block]