[block title="Faludy II."]

6. Ezerkilencszázötvenhat, te csillag

Másnap, szerdán reggel: por, ágyúszó
és szenvedés; mégis, mikor átvágtam
a Hősök terén, mosolyognom kellett,
mert nem állt szobor többé a csizmában; –

csütörtök: lázrózsák mindenki arcán.
Földváry már kedd este elesett
a Rókus előtt. Szemközt, az iskola
padlásán felfegyverzett gyerekek; –

péntek: még több vér, tankok a Ligetnél.
Az ütegek torkolattüzeit
nézem éjjel és borzongok: a szörnyű
szépség most nálunk is megszületik; –

hat nap: a kénezett arcú halottak
apró csokorral mellükön, a járdán
(Köztársaság tér) röplapok, szorongás,
szemem előtt kis, tétova szivárvány; –

ölelkezés az Írószövetségben:
csomagolnak és indulnak haza;
feltépett sínek, utcák és fölöttünk
a szabadság liliom-illata; –

ezerhétszázhárom, nyolcszáznegyvennyolc,
és ötvenhat: egyszer minden száz évben
talpra állunk kínzóink ellen. Bármi
következik, boldogság, hogy megértem; –

és újra péntek: a Dunánál állunk,
a nap áttör ködön, füstön. Talán
sikerül minden s az alkonyat bíbor
brokátja Zsuzska lenszőke haján;–

és szombat: hajnalban csupa reménység,
de estefelé: nyakunkon a kés.
A keleti szemhatár mögött mocskos
felhők, nyugatról álszent röfögés; –

mentünk a kétszázezerrel: nem bírok
újabb börtönt, s ha nem is jött velem:
Árpád óta bennem lakik az ország,
minden völgyét meg dombját ösmerem; –

a Bach-huszárok tankban tértek vissza:
eddig sem ápolt, s ha más föld takar,
mit számít az? és mit, hogy fiam majd
Dad-nek szólít és nem lesz már magyar?

Mit elvesztek, ötven vagy száz év múltán
az ifjúságtól mind visszakapom,
és otthon, a sötét előszobákban
kabátom még ott lóg a fogason –

ezerkilencszázötvenhat, nem emlék,
nem múlt vagy nékem, nem történelem,
de húsom-vérem, lényem egy darabja,
szívem, gerincem – kijöttél velem

az irgalmatlan mindenségbe, hol a
Semmi vize zubog a híd alatt
és korlát nincs sehol sem – életemnek
te adtál értelmet, vad álmokat

éjjelre és kedvet a szenvedéshez
s az örömhöz; te fogtál mindig kézen,
ha botladoztam; hányszor ihlettél meg,
s nem engedted, hogy kifulladjak vénen; –

ezerkilencszázötvenhat, te csillag,
oly könnyű volt a nehéz út veled!
Nagyon soká sütöttél ősz hajamra,
ragyogj, ragyogj, ragyogj sírom felett.
 
 

7. John Doe beszél

Hogy mért kellett Tuniszt bevennem
s izzadnom normand partokon?
Ezért még bosszút állok egyszer
a sok faképű angolon!

Ők ugrattak a háborúba,
mi belementünk ostobán,
hogy a kalmárnép piknikezni
ülhessen John Doe lábnyomán.

Hogy összelopott birodalmuk
viruljon – ám, ha van eszünk,
most egyszer a sarkunkra állunk
és mindent, mindent elveszünk.

Egyébként törzsőrmester lettem,
mit mondjak? ez is játszva ment.
Az arkansasi hírlapokban
képem háromszor megjelent.

Utólszor, mikor benzinkoktélt
vágtam a kölni dóm fala
alatt egy tigris-tankba – érte
hálás lesz nékem a haza.

Sokféle piszkos népet láttam,
kik szűntelen marakszanak.
Nem tudni, mért. De én se törtem
soká a fejem emiatt.

Civódtak, koldultak, szavaltak,
egymást vádolgatták – pedig
nem is figyeltünk. De a dollár
láttán megolvadt mindegyik.

Köphetnékem volt. Ám a hadnagy
megmondta: ők is emberek.
Rájuk nevettem s csokoládét
kaptak tőlem a gyermekek.

Nem sejtitek, míly hosszútűrés
kellett, hogy ne fogjunk botot
és munkára ne hessegessük
e pernahajder csapatot.
236

A fecsegőket, pojácákat,
az egész léhűtő hadat
s az úgynevezett kávéházak
mélyén ülő rohadtakat.

Látjátok, nem volt könnyű dolgunk.
Romok között kísért a bú:
Orán büdös lyuk és a híres
Páris véghetlen szomorú.

Most leszereltem, hazatértem,
pihenek, alszom és iszom.
Az Óvilág mocskához képest
e föld való paradicsom.

Szomszédom a szakszervezetből
unszol, hogy lépnék be oda.
Bizonygatja, hogy elnyom engem
a tőkés és a burzsoa.

E szólamokkal csordulásig
beteltem én már odaát.
A főnököm tegnap vásárolt
hétemeletes palotát.

Ha dolgozom, énnékem is lesz
autóm és házam, hétszobás.
Kikönyöklöm a tornácrácsra
és nem fáj semmi elnyomás.

De elébb még két pár nadrágot
veszek, szép kényelmes cipőt
és megnézem a kosárlabda
mérkőzésen a félidőt,

aztán moziba Annabellel,
onnét az ágyba egyenest,
és pofonvágom az ébresztő
órát, ha reggel szólni kezd.
 
 

8. Kasba

Az újhold görbe tőre felhasítja
az ég violapiros pókhasát.
Az esti árnyak Hárún ár-Rásídja
már osztogatja a sok álruhát.

A kasba éled. Utca, tér, sikátor
fölött az alkony mézgás és nehéz.
Az ópiumbarlangból füst szivárog
s csókra nyújtja libegő kezét.

A báron kövér kalmár sétál végig.
Zöld vízihulla. Szeme, mint az ón,
ott angol orvos: illatokon él itt
meg boldogságán. Fenn a dobogón

hastáncosnő. Kávátlan kőkutacska
a köldöke. Benn árnyak ágboga.
Lihegve, mintha még vizet kutatna,
bámul bele egy szökött katona.

Dobzene árad s fáklyafüst a térről,
a kardnyelő hasán a hold a vért.
A mesemondó körül sűrű félkör,
az ajkak nyílnak: Szindbád hazatért.

Egy tuareg ül a nagy falnak háttal
s a látványt nézi, negyven napja már.
S egyszerre mindez: dobszó, tőrök, fátylak
s fátylak mögött a női szem; bazár,

réztálak, mentaillat, pálmakertek,
mélyzöld árnyékok és fehér falak
őrült körtáncot lejtenek fejedben,
míg szédít, őrjít, vonz az áradat

és hív: – Hazád rom, nőd hervadó locska,
munkád hitványság, életed gyötör:
jöjj és merülj e mély sikátorokba,
hol kéj az élet s a halál gyönyör.

– Nincs rend s törvény e nyüzsgő ázalagban,
hazád felől nem ér be hír, se szó,
206
pusztulj el, halj meg s kelj fel száz alakban:
van vénen is reinkarnáció.

– A mór fürdőben vetkezd le a múltat,
köpj a morálra (hitvány szóbeszéd!)
nevedet dobd el (régesrég meguntad!)
s ejtsd rá az emlék gyűrött szőttesét.

– Eszméidet akaszd a szögre (rongyok,
mit zsibvásáron aggattak reád!)
Ne fordulj vissza. S légy még egyszer boldog
mezítlen ifjan, ahogy szült anyád.

– Légy csempész, tolvaj, kerítő, halárus,
szeress fiút, lányt – hidd meg, egyremegy –,
rabolj vagy gyilkolj s karold át halálos
ölelkezéssel ezt a várhegyet.

– Avagy vadabb vég vonz s az élet úntat?
Szerezd meg mindjárt mit szíved kíván:
lila függőágyán az ópiumnak
vagy zöld nyeregben az abszint lován.

– Vagy csak maradj így, ne mozdulj és nézzed,
hallgasd sosemvolt madarak dalát,
míg homlokod körül a csillagképek
csörögnek, mint éretlen datolyák.
 
 

9. Kínai vers: A rózsabárka

Az esti tenger álmodó borán
úgy ring a bárka mint a kormorán.

A parton állok. Szemem várva vár
egy mosolyt onnan, hol a bárka jár.

Kék árbocán, mely sápadt mint az ón
fürtös mimózák csüggnek hervadón.

Ruházatáról sejtem meg: ez ő.
Kezében leng a selyem legyező.

Egy rózsát ejtek el a víz felett,
amit a tenger erre-arra vet,

s talán, ha este fordul majd a szél:
a rózsaszál a kék bárkához ér.
 
 

10. Koldusdal

Étlen, szomjan, megköpdösve s kizárva,
sántán, bénán, süketen és vakon
járunk koldusdalunkkal házról-házra
jeges télidőn s izzó nyárnapon.

Ágyunk a kő, a könny a feleségünk,
borunk az árok, ételünk a sár,
de néhanap egy boldog házhoz érünk,
hol a szakácsnő bő moslékra vár.

Ilyenkor csak zabálunk és böfögve
iszunk és aztán, sok veszett bolond,
bénán bokázunk s elmondjuk röhögve,
hogyan rohadt le orrunkról a csont.

De ha oly házhoz érünk, hol kidobnak,
s ahol kenyér helyett szitkot kapunk:
onnan némán megyünk el, de titokban
a falra egy keresztet mázolunk.

Tovább megyünk a végtelen világnak
s megdöglünk egyszer egy vén csűr alatt,
a férgek undorodva megzabálnak,
de a kereszt a házon ott marad.

S egy lámpátlan, vad téli éjszakában
lesz egy barátunk még, ki arra tart,
megáll a háznál, körbe járja,
megáll megint s fölgyújtja majd.

[/block]